12 órája pihenek, a világ közben semmit nem változott. A fő nő, a rovarok hülyék, de én még mindig élek, de talán ennyi öröm elég is napindítónak. Bemelegítésként egy bal lábbal ébredt homokvarányról gondoskodom, hogy jobb lábbal már ne keljen fel többé. Egyre jobban forgatom a bunkómat, bár lassan valami komolyabb fegyver is jól jönne már. Szerencsére a dombokká gyűrődött síkságon úton-útfélen valami ehetőbe botlok. Egy szerencsétlen rambó bogár kivégzése után csodát látok egy lángoló csipkebokor képében. Milyen szuper lakberendezési tárgy lenne ez olyan helyen, ahová háztűznézőbe járnak az emberek.

Útközben néha belefutok olyan helyzetekbe, ami annyira posztapokaliptikus, hogy szinte kedvem lenne bőrtangában és hokimaszkban rohangálni tőle, de nem vagyok még annyira jó állapotban, hogy minden szerencsétlenen segítsek. Plusz lehet, hogy ezeknek egy része csapda. Jellemtelennek tűnhetek emiatt, mert gyilkosok közt áldozat, aki nem gyilkol, de ha ez a kárörvendő isteneknek egyfajta tesztje, akkor ezek a szerencsétlenek elbuktak. Nem az én kezem által, de miattam, és rezignáltan konstatálom, hogy ezért már nincs is bűntudatom.

A kelet felől fújdogáló szél egy fogakkal teletűzdelt gumilabdát sodor felém, amit elnevezek szárnyas gömböcnek, miután kiszúrt lufiként lapítom agyon. Szárnyával kettőt csapott, bunkómtól egyet kapott. Nem leszek költő szerintem, de az élet szép. A nap hátralévő részében még két rambó bogár (ez már rambó ÍV.) és egy lila brekk derít jobb kedvre. Mostantól nem éhezem igazán, de felötlik bennem, hogy lassan jó lenne valamiféle védelmet kerítenem, hogy a világ eme gyámoltalan lényei ne tudjanak minden alkalommal kisebb darabokat kiharapni belőlem, mert így apránként elfogyok.

A napom csúcspontja, mikor egy lápos vidék gátjaként szolgáló dombon próbálok tábort verni, de észreveszem, hogy valami nagy féreg áskálódik a talajban. Kidugja a rusnya fejét, és ijedt gombszemekkel mered az én rusnya fejemre. Éles karmaival meglepően jól bánik, és mivel elsőre ütésem lecsúszik hegyes orráról, a másodikat pedig nem várja meg, így sikeresen visszaoson odújába. Pedig milyen jó lábbeli lett volna belőle. A gátvakond-túrást megpróbálom rengeteg vizelettel kiönteni, de semmi eredmény. Pedig bele is székeltem, mert a fellazított talajt könnyű volt betemetni, így latrinám nem vonzza ide a nagyobb ragadozókat.

Már ég a tábortűz, amikor egy szárnyas gömböc még rám támad, de egy égő fadarabbal átszúrva pofás kis lampiont csinálok belőle. Látszik, hogy van szépérzékem, és hogy szeretnék többet kihozni ebből a túlélésből. A semmiből előbukkanó, lóméretű kaszabolósáska azonban már nekem is túl sok. Nem vagyok gyáva, csak szeretem, ha az ellenfelem hamarabb elfárad mint én, amit ezúttal sikerül is összehozni. Bosszút esküdök a természet, és a világégést elhozó erők ellen, miközben álomba merülök. Minél többet tudok, annál inkább tisztában vagyok azzal, mennyire keveset érek, és ezen változtatni szeretnék.

Másnap fittebben ébredtem fel, és hangulatom csak javult, mikor végre igazi erdőbe értem. Itt már vésztjóslóan eltorzult fák, és egy vérszomjas drótszőrű pincsi vár. Nem készült fel rá, Hogy Millefo, a gyógyító ilyen gyorsan kikúrálja majd az élet nevű betegségből. A pincsi lelógó fülét egy parittya elkészítéséhez használom fel, az egyik fáról pedig török két vaskosabb botot, amivel már lehetne kezdeni valamit. Kicsit arrébb látok egy pityergő gnóm gyereket, aki éhes, ami nem csoda, mert dagadtabb, mint én. Kaját nem kapott, de legalább bunkót sem. Ezután egy kavadu gondoskodik róla, hogy újra gyakorlhassam a gyógyítás tudományát, persze egyre acélosabb izmaimnak hála rajta már ez sem segítene. Úgy érzem, hogy én tényleg a szerénységemre vagyok a legbüszkébb. Miközben a nem elég gyorsan futó madár trófeáját nyerem ki, egy rambó bogarat is kilapítok akkora rutinnal, hogy ezt már szóra sem érdemes dolognak titulálom ezentúl.

A közelben sziklás terep tűnik fel, és szöget üt a fejembe, hogy a kemény kövekkel talán keményebben is oda lehetne csapni. Miközben a megfelelő alapanyagot keresem, egy grákogó denevérszerű lény akarja a nyakamon bebizonyítani, hogy ő nem gyümölcsevő. Grákói szigorral bánok el vele, és legnagyobb szerencsémre teteme egy halom éles kődarabra esik, így gyorsan el is készítem az első pattintott kőkéseimet. Találok pár kerek követ, amik jók lennének parittyalövedéknek, és bár egyik sem drágakő, ennyire már rég nem örültem semminek.

Az egyik kőkésem túl nagy lett, de kis morfondírozás után rájövök, hogy az egyik botom végéhez denevérbéllel rögzítve igazi kőhegyű lándzsát is kaphatok. Tetszik a gondolat, hogy ezután nem kell majd minden ellenfelemet kartávolságba engedni, ezért a bunkómat a legmenőbb előemberi fegyverre, a kőhegyű lándzsára cserélem. Új fegyverzetemet egy hatalmas lepkén tesztelném, aminek akkora csáprágója van, mint a combcsontom, de parittyalövedékem elsüvít a semmibe, és kezdetleges lándzsámból sem sikerült rovartűt csinálnom, cserébe viszont én is sikeresen túlélem a találkozást.

Menekülés közben egy hatalmas, fején színes pikkelyekkel díszített gyíkba botlok, ami király! Ezúttal lövedékem is megkarcolja annyira, hogy elterelje döfésem erejéről a figyelmét. Még szenved egy darabig a lándzsára tűzve, de később sikerül a bőrét majdnem egy darabban lenyúzni róla. A húsa, a gyíkhús meglehetősen omlós, üdítő változatosságot jelent majd a békacombok után. Bár a vadászatban egyre jobb vagyok, a tájékozódásban csak annyit fejlődtem, hogy a nap végére pont oda jutottam vissza, ahonnan elindultam, a gátvakond búvóhelyéhez. Ezúttal én állok lesben, de a kis vakond megint fürgébb nálam, fejhangú visítással menekül vissza a járatába lándzsám döfése elől. Miközben este a gyíkpecsenyémet sütögetem, azon töröm a fejem, hogyan tudnám elkapni ezt a kis áskálódót.

Másnap először egy drótszőrű pincsi ugrik elém céltáblának, és ezúttal kőkésemnek hála szőrének egy részét sikerül megmenteni. Miután pótoltam a kőkészletem, hirtelen felindulásból szögletes követ is gyűjtöttem, hátha jó lesz még valamire. Átnézem a felszerelésemet, és a mostanra elég merevvé keményedett király gyík bőrt nézegetve eszembe jut, hogy ebből milyen jó kis pajzsot lehetne csinálni. Már éppen belefognék az elkészítésébe, amikor egy sokkal keményebb bőrt viselő vadász tatu ront rám. Sikerül tátott száján keresztül szöget ütni az agyába lándzsámmal, de mire felfogná, hogy vesztett, számára már késő. Tarka mintázatú bőrét viszont elteszem az utókornak, hátha jó lesz még valamire.

Az egyik fa mögül alakváltó lép elém, aki Vérősmágusként mutatkozik be. Egy sima bot és egy vizestömlő van nála, de barátságosan viselkedik, ami ilyen beszédes névvel elég fura. Csak azért nem verem agyon, mert alapvetően én is barátságos vagyok a többi kalandozóval, meg úgy néz ki, hogy nem lenne túl nagy értelme a lelkiismeretemet terhelni vele. Komolyan, ki nevezi már magát el így, mert biztos nem a szülei adták neki ezt a nevet, hogy nézd, de aranyosan mosolyog, legyen a neve Kovács Vérősmágus. Most meg annyira csóró és sápadt, hogy se a vérhez, se a mágiához nem lehet sok köze. Egy másik szikla mellet Pinyő, a troll mutatkozik be nekem. Ő bezzeg ahogy elnézem, eléggé trollnak látszik, és lehet, hogy Pinyő is, mert van drasmólyom trófeája, ami nekem még nincs. Itt már van kölcsönös tisztelet, még ha ezt ő nem is érzi irántam. Valami forgalmas út lehet a közelben, mert még egy kobudera nővel is találkoztam, de neki olyan bonyolult volt a neve, hogy nem jegyeztem meg. A dudái viszont elég jók voltak, nem tudom, milyen állat bőréből varrta őket, de fújta nagyon.

Kelet felé haladva a bőséges táplálék a jelek szerint még nagyobb ragadozókat is képessé tett a túlélésre, mert most már csak olyan dögök jönnek velem szembe, akik elől egy héttel ezelőtt még fejvesztve menekültem volna. Miután egy kavadut lenyomva a világ császárának éreztem magam, egy csodabogár gyorsan helyére teszi az önbizalmamat. Olyan magabiztosan támadtam meg, mint a rambó bogarakat szoktam, de ezt a jelek szerint acélkeménységű kitinnel vonták be a gonosz istenek, mert minden döfésem lecsúszik róla. Miután elszaladtam előle, kiegyeztünk egy döntetlenben, de ilyen állatot még nem láttam: a csata után nem megéheztem, hanem megszomjaztam, mert olyan volt, mintha vizet vont volna ki a szervezetemből a rohadék.

A nap végén egy nagyobb sziklán még gyakorlom a parittyával célzást, és eljátszom, hogy végzek egy sereg csodabogárral. Tudom, hogy ez csak önámítás, de legalább neki sem sikerült velem végeznie, ami fél siker. Aztán ha egy újabb félsikerrel zárult napot is túlélek, két felet összeadva egész sikernek fog majd számítani.

III. fejezet

A síkság egyhangúságát egy hatalmas kaktusz töri meg. Ujjnyi tüskéinek egy részét elteszem, mert az a tervem, hogy bunkómba verve kombinálni tudnám a szúrófegyverek és a zúzófegyverek minden előnyét, de sajnos nem elég kemények hozzá. Ezt az ötletet majd elraktározom jobb napokra, mert egy óriás sáska ront rám. Le is kaszabolom, pedig a gőzölgő teteme fölött észreveszem, hogy ez nem pont ugyanaz, ami elől a múltkor taktikailag visszavonultam.

Egy bozótos részen vágok át éppen egy sziklás rész felé tartva, mikor egy lábam alá surranó kígyó valamilyen mérget pumpál a lábszáramba. Kemény vagyok, és túlélem, ő már nem mondhatja el ugyanazt magáról. Látványos mozdulatokkal lenyúzom a bőrét, hogy erre emlékeztessem az összes fajtársát is a jövőben. Megpróbálom gyógyító tudományomat bevetni az egyre növekvő duzzanat ellen, pedig ennek annyi értelme van, mint egy esőtáncnak a sivatagban. Viszont miközben ücsörgök, ócska drágaságaimat kiterítve azon elmélkedem, miből mit lehetne csinálni, és hirtelen felindulásból az egyik szögletes kőből kőkalapácsot csinálok, amit kicsit csalódottan lengetek meg, mert nem érzem benne az erőt és a lendületet. De még mindig van egy botom, amit a vadász tatu bőrrel bunkósbottá tudok alakítani. Na ennek már van svungja. Jobb kezembe bunkósbot, bal kezembe kőkalapács, én vagyok a kaszabolósáska kaszaboló Millefo, a zúzva gyógyító!

A nap vége felé találkozok egy remetével, aki nyomorult viskójának fedezékéből azt a tuti tippet adja, hogy egy kőkésből és egy botból valami hasznos dolgot lehetne csinálni. Mikor meglóbálom előtte a kőhegyű lándzsámat, kicsit csalódottan vonul vissza megbomlott elméjének biztonságába. Én is átkutatom a kunyhóját, de annyira csóró, hogy ajándékba itt hagyok egy kőkést, és megyek tovább az utamra, nehogy valamilyen démoni ágyipoloskát felszedjek itt a mocsokban.

Másnap azzal az ötlettel ébredek, hogy a korábban leölt kavadu lebenyéből milyen jó kis iszákot lehetne csinálni, és azonnal engedek is az alkotói vágynak. Majd eljön az első olyan csatám, mikor nem is kell hozzáérnem az ellenfelemhez, mert egy gonyolék olyan szerencsétlenül támadott meg, hogy pont az egyik gúvadt szemébe repült a lövedék. Mondanám, hogy repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, de én tudom, mert felboncoltam a dögöt, és pont az agyába lőttem. Bár az előző nap menekültem a remete vérszívói elől, a jelek szerint ezeket utánam küldte egy bolhakutya testén. Nem akarom tudni, hogy ebben a szentségtelen nászban ki volt az apa, és ki volt az anya, remélem, lódarázs-nászt sem fogok látni soha. A bolhakutya olyan rusnya, hogy egy törött bordacsonton kívül semmihez nem vagyok hajlandó hozzányúlni, pedig az elmúlt időszakban annyira igénytelenné váltam, hogy egy tál takonyból sem venném ki a tetején úszó hajszálat, ha igazán éhes vagyok.

Délkelet felé, mintha mozgást látnék, és bizony, egy medve nagyságú sün támad rám. Akkora tüskéi vannak, hogy már szinte bánom, hogy nem a lándzsa van a kezemben, de a jelek szerint a bunkósbot is jó választásnak bizonyult, mert a saját tüskéit verem át a testén, így végül én győzedelmeskedek. Na ezek már tüskék! Egy pár megfelelő méretűt le tudok vágni belőle, ami elég nagy lehet ahhoz, hogy a bunkómon átkalapáljam.

Nem sokkal arrébb egy bíborszínben pompázó görényt látok, aminek finom bundája jól jöhetne a hideg estékre. Megsorozom a bunkósbottal, de a dög olyan undorító bűzfelhőt permetez rám, amitől mindent kihányok. Igaz, csak csukott szájjal, mert smucig vagyok, de azért még maradt bennem annyi kraft, hogy kilapítsam fegyveremmel. Miután a csata után nagyot nyeltem, inkább otthagyom a trófeáját, mert nem akarom ezt a bűzt magammal hordani.

Egy erdei tisztáson ütöttem tábort, de a jelek szerint ezt korábban megtette egy kisebb zoloboo törzs is. A nevet azután adtam nekik, miután felemelt kézzel és tágra nyílt szemmel megtámadtak, - de mielőtt még szétzúztam a fejüket, - azt duruzsolták, hogy Zoloboo, zoloboo, meg noplíz, noplíz. Ki érti ezeket a vadembereket. Az egyiknél mérgezett lövedéket is találtam, na legközelebb majd gyártok magamnak ilyet. Este a káosz istenével álmodtam, nem volt éppen rémálom, de megnyugtató sem. Vajon az istenek is álmodnak néha a halandók tetteiről? Jó lenne valahogy visszafizetni nekik egyszer ezt a sok mentális zaklatást.

Másnap a reggelim illata odacsalt egy vegán sakált, aki a lábam helyett csak a fűbe tudott harapni. Egy virággal teli mezőn viszont én láttam meg egy woor antilopot, és sikerült annyira a közelébe lopakodnom, hogy végül elvettem az életét. Meg kell, hogy mondjam, ez a vadászat nagyon felélénkített, mert sok hússal, és egy remek állapotú antilop-bőrrel lettem gazdagabb. Ha így folytatom, nem csak a kilométereket, hanem a helyi faunát is egyre nagyobb élvezettel falom. Miközben ezen mórikáltam, egy közeli cserjéről leszedtem 5 tetszetős mórigyümölcsöt. A kezemet elég jól beszínezte, biztosan jó lesz még valamire.

Egy kisebb domb tetején egy ismeretlen oltárt találtam, aminek a tövében egy Óriáspatkány vert tanyát, biztosan a sok hülye idehordott áldozatán élősködik már régóta, mert elég szentségtelen visítással rontott rám. Bár sikerült legyőznöm, háromszor is belém mart, remélem, nem terjeszt betegséget, vagy ilyesmi. Gyorsan a távozás mezejére is léptem, mert ha ebből a dögből több is kószál a környéken, nem akarok itt lenni, amikor megjön a család többi tagja. Nem fogjátok elhinni, kibe futottam bele megint: Vérősmágus lazázott az erdő szélén. Jobb kezében a botját fogta, baljában a tömlőt, szóval a státusza nem emelkedett a szememben, viszont a jelek szerint mégis csak túlél valahogy ezen a vidéken, ahol én véres csaták során tudok csak egyről a kettőre jutni. Valamit biztos tud a fickó, de ebből nekem nem árul el semmit, így hát hátrahagyom megint. Viszont feltűnt az ujján egy fura gyűrű, ha még egyszer az utamba kerül, jobban megnézem majd magamnak.

Lehet hogy Vérősmágus a vadak ura? Alig köszöntem el tőle,máris egy hangosan bőgő Bo-Skorpió támad rám, aki cseppet sem pajzán módon veszélyes tüskéjével megfarkal. A belőle csöpögő méregtől éktelen düh borítja el az agyamat, és miközben szétverem az övét, észreveszem, hogy a farokból még mindig kinyerhető pár csepp méreg, ezt el is teszem a kavadu iszákba, úgyis a múltkor terveztem mérgezett tüskéket gyártani.

Egy elég félelmetes kinézetű, piros szemű troll férfiba botlok, kölcsönös tiszteletünk jeleként nem támadunk egymásra, pedig a neve MrThug. Cserébe nem is segít, mikor egy újabb sünmedve támad rám. A múltkor begyakorolt technikával, ezúttal sokkal gyorsabban végzek vele, és pár méretes tüske a jutalmam. Vajon a kis sünmedve a sünmedve-bocs? A szúrós ellenfél, és a gyenge szóvicc után érdes levelű smirglibokrot találok, aminek az éles leveleivel egy csomó mindent el tudnék simítani. Le is szüretelek belőle párat. Este megint a felszerelésemet rendezgetem, ezekkel a fasza kis tüskékkel kellene már kezdeni valamit.

Másnap termikrajzásra ébredek, amit egy óriás sáska követ. Felé lövök egy követ, és bunkó módon lebunkózom, ő pedig sértődötten hal meg. Régen volt már ilyen jó kedvem, ezért úgy döntök, alaposan bebarangolom a környéket. Eszembe jutnak azok a szép napok, amikor még úgy kellett legyőzhető ellenfelek után kutatni, itt meg jönnek olyan szép tömött sorokban, hogy a rám fröccsenő vért és egyéb testnedveket már le sem törlöm magamról. A nap végére absztrakt testfestésem alapanyagát egy szárnyas gömböc (kipukkasztva) egy királygyík (trónfosztva), egy bolhakutya (kiporoltam a szűrét), egy sörényes ubuk ( ketté válaszottam a frizuráját a bunkósbotommal) még egy királygyík (uncsi), és egy óriáspatkány teszi teljessé. A patkányt azért nem gúnyolom ki, mert ez megint elég jól összekaristolt, tényleg kellene már valami páncélt készítenem. Messziről észrevettem egy piromenyétet, amint egyetlen tüzes lehellettel meggrillezett egy woor antilopot. Szerencsére ő nem vett észre engem, és ezen hosszas mozdulatlan elmélkedést színlelve nem is kívántam változtatni. Az antilopbőrből viszont csinálok egy hevenyészett bőrpáncélt, ami ugyan kicsit büdös, kicsit ormótlan, de mégiscsak az enyém. Magamra is öltöm, és élvezem, amint a keményre száradt bőr véresre dörzsöli a mellkasomat.

Az egyik közeli ligetben egy ágakkal benőtt, rég elhagyatottnak tűnő oltárt találok, ami körül csak úgy burjánzik az élet. Egyből nekilátok a potenciális gyógynövények begyűjtésének, ám amikor kezem az oltárhoz ér, egy isten szólít meg. Személyesen engem! Ő a nagy Sheran, a Földanya, és engem már a bemutatkozásával levett a lábamról. Nem szeretem, ha a kiszemeltem lába között túl sok növény burjánzik, de azt mondják, az az igazi vegetariánus, akinek ilyen nője van - és nem bír elejteni még egy woor antilopot sem. A csodás istennő ígérete megigéz, és csak nagyon keveset kér tőlem, hogy hívei közé fogadjon. Pont van nálam egy szerencsehozó rókafarok (ami a rókáknál valamiért soha nem működik), mórigyümölcsöt pár napja szedtem, szárnyas hernyót pedig itt láttam a közelben. A kért tárgyakat az oltárra helyezem, és áldozatomat a Nagy Sheran egy villanás formájában elfogadja. A feláldozott tárgyak helyén egy virág alakú szimbólumot találok, azonnal a nyakamba akasztom, és érzem, hogy elönt az életerő. Megtaláltam az életcélomat: én vagyok Millefo Kyler, Sheran gyógyító papja! Istenem azonban nem hagy ünnepelni, egyből küldetéseket ad nekem, ezzel ad új célt unalmasnak nem nevezhető életemnek.

Mivel még mindig fittnek érzem magam a nap vége felé, egy kis kajának valót próbálok levadászni, de csak egy nőstény tintacsigába sikerült belefutnom. Azért gondoltam nőnek, mert mindig nedves, és lassan megy el, talán ezért sikerült előle gyorsan elszaladnom. Biztos távolból azért még megfogadtam, hogy fogok én még házibulit tartani nála! Plusz a csigának hála már olyan profin olvadok bele a környezetembe, mint a hóember nyáron az avarba. Ez már korábban is hasznos képzettségnek bizonyult, mert nem elég erősnek lenni, annak is el kell tűnni néha, aki annak gondolja magát!

IV. fejezet

Éjszaka álmomban megvilágosodtam, az egyik küldetést pont tudom is teljesíteni. 50%-os megterheltség alatt kell imádkoznom, ami tényleg nem egyszerű, ha a zsákomban ide-oda guruló, bőrömet irritáló dolgokat figyelmen kívül kell hagynom. A közelben van egy patak, a vízáldozatot is gyorsan teljesítem, és érzem, hogy két új varázslattal a fejemben vágok neki a jövőnek. Bár szeretném világgá kürtölni: itt jön Millefo Kyler, a gyógyító mágus, de elég haszontalan varázslatnak gondolom mind a kettőt, mert esőt idézve feltölthetem ugyan a kulacsomat, de hacsak nem akarok kertészet nyitni itt a vadon közepén, a szaporítást biztosan nem fogom gyakorolni. Csak a vicc kedvéért idézek egy kis esőt, és boldogan szemlélem a mélyedésekbe felgyűjt víz csillogó tócsáit. A jelek szerint a víz idevonzott egy kaszabolósásákát is, akitől ezúttal már nem futok el. Parittyám csáprágón találja, én meg első szerencsés ütéskombinációmmal előbb a az egyik mandibuláját, majd a másikat kaszálom el. Mikor abbahagyja a rángatózást, elveszem tőle félelmetes fegyvereit, és újra gyakorlom magamon a gyógyítás nemes művészetét.

Délkelet felé haladva próbálok óvatosan megkerülni egy kisebb dombot, amiről kiderül, hogy az eddig látott sünmedvék öregapja. Mindent beleadok a csatába, és ez elégnek is bizonyult. Végre sikerült annyi sünmedve tüskét összegyűjtenem, hogy még maradt is 4 darab, miközben első bunkómat a kőkalapács segítségével szöges bunkóvá varázsolom. Ez már tényleg elég gonosz fegyver, gyorsan a kezembe is fogom, ha már Sheran és a természet megajándékozott a lehetőséggel. Mint gyerek az új játékának, úgy örülök ennek a félelmetes szöges bunkónak, ami csak szembejön, megismertetem vele. Ezen a napon a játszótársaim: óriáspatkány, surranókígyó, kavadu, rambó bogár, és démontetű. Szinte sérülés nélkül, de tapasztalatokban gazdagabban élem túl a napot, el is döntöm, hogy holnap kelet felé veszem az irányt, mert komolyabb ellenfelekkel is elbírok majd.

A terveimet tettekre váltom, és holnap már új, izgalmas ellenfeleket változtatok a múlt részévé. Egy kenderbokor mögött füstölgő spagulár, egy dehidratált evaporőr, egy pókvadász, és egy csodabogár étlapján is szerepeltem ma, de bizony a torkukon akadtam. A csodabogár tetemét különösen meggyaláztam - mármint pépesítve fogyaszthatóbbá tettem a többi élőlény számára - a bosszú és a természet szeretetének jegyében. Rövid pihenőm alatt az evaporőrhájból egy új, menő vizestömlőt eszkábáltam. Miközben a hűs nedűt kortyolgattam belőle, azért átfutott az agyamon, hogy ez vajon melyik szerve lehet az elpusztult állatnak, de voltam annyira szomjas, hogy ne érdekeljen a dolog. Esőt idézve vízkészleteimet feltöltöm, érzem, hogy egyre hatékonyabban veszem fel a kapcsolatot Istenemmel.

Hamarosan vallási dilemmával szembesülök, mert egy rát-fa árnyékában, egy újabb evaporőr hullája mögött egy furcsa oltárba botlok. Mikor a közelébe érek, Chara-din, a káosz istene önt el mindenféle látomással. A hatalom ígérete csábít, mert a természetben minden a pusztulás felé tart, de a gonoszkodással nem értek egyet. Ha a változás istene hajlandó lenne változni a kedvemért, áldoznék neki is - erre a gondolatra virág szimbólumomon keresztül Sherantól haragot, Chara-din oltára felől pedig egy gúnyos kacajt érzékelek. De nincs időm ezen elmélkedni, mert egy újabb evaporőrt kell megagyalnom. Baromi jól néz ki, mikor szöges bunkóval ráversz egy ilyen izére. Mert először a bunkótól behorpad a teste, ha a nyaka fölött kapod el, akkor azonnal el is színeződik, plusz a sok tüske által ütött lyukból mindenfelé spriccel belőle az ártatlan lényekből kiszipolyozott víz. Baromi viccesen néz ki, plusz ugye megint tettem valamit azért, hogy megvédjem a természet ártatlan élőlényeit.

Másnap folytatom az utamat, de bebizonyosodik, hogy a természet lényei se nem hálásak, se nem ártatlanok. A mai napon két izgalmas lénnyel is sikerült végeznem a természetvédelem és az erősebb kutya …. nevében: az egyik egy kaffogó hebrencs, akinek az állkapocs-csontjából csapdát kreálok, és egy ormánygőte, akinek az üreges orrcsontjából furulyát akarok majd csinálni. Elejtettem egy újabb királygyíkot is, aminek a bőrét egy fa keretre erősítve pajzsot készítettem, mert ki akarom próbálni, hogy ha ezt fogom a kőkalapács helyére, akkor a komolyabb védelem hasznosabbnak fog-e bizonyulni, mint a kétkezes harc. Nem büszkélkedtem ugyan vele, de az elmúlt napokban lépten-nyomon összeszedtem valami sérülést, és mostanra olyan mesteri szinten gyógyítok, hogy egy szál csalánnal meg tudok már meggyógyítani egy agyvérzést is.

Ami pont engem kerülget, mert kelet felé haladva olyat látok, amit legvadabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. Vérősmágus a szokásos csöves botjával, és vizestömlőjével száll szembe egy Leah erejét megidéző mágussal, és az azt szolgáló óriási húsgólemmel, akinek a testét mindenféle undorító szörny darabjaiból fércelték össze. A sötét mágus ősi halálmágiát idéz, szinte látom a levegőben Leah csontvázfejét, de Vérősmágus csak int egyet gyűrűs kezével, és a varázslat visszafordul megidézőjére, aki egy elhaló halálsikollyal porrá omlik. A gazdáját vesztett húsgólem sem jár jobban, mert mikor a parányi alakváltóra ront, az újra felé legyint, és a groteszk testet egyben tartó mágia egy csapásra megszűnik. A szörnyeteg szó szerint darabokra hullik, miközben Vérősmágus nyugodtan mosolyogva áll. Vesztére, mert a húsgólem egyik fejét alkotó ébenkornis szarv (és a nehéz koponya) pörögve száguld felé, és az antimágikus, csavart szarv felnyársalja a kezdő mágust. Miután mosolya az arcára fagy, az óriás tetem alá szorult alakváltó egy halálhörgés után alaktalan pacává folyik szét, maga mögött hagyva ikonikus botját, és vizestömlőjét. Közelebb lopakodok, és megvizsgálom a fegyverét, de teljesen közönséges botnak tűnik. Beleszagolok a tömlőbe, de állott víz-szagon kívül semmit nem érzékelek. Viszont megtalálom a földön a gyűrűjét, ami már korábban is szemet szúrt. Ujjaim között forgatva egy pillanatra felfénylik “BigNob” felirat, ami nem tudom, mit jelent. Gyorsan felhúzom az ujjamra, mert mi baj történhet, ha az ember felvesz egy ilyen varázsgyűrűt?

Hamarosan megtudom, mert azonnal elvesztem az eszméletemet. Egy olyan kies síkon találom magam, amihez képest a kiégett Ghalla az élet paradicsomának tűnik. Olyan rémálomszerű lények vonulnak el a szemem előtt, hogy a józan eszem majdnem úgy elhagy, mintha egy liter troll-pálinkát ittam volna meg. Az ég lilás villámok fényében izzik, és gigászi lények lépkednek ismeretlen céljuk felé. De a központban egy hatalmas trónus áll, ahova démoni szolgák hordják a különböző méretű koponyákat, amiknek egy része porrá omlik, másik része eldeformálódik, és beleépül a trónba, ami így egyre csak nő. A trónus két oldalán két hatalmas, csavart szarvú démon áll, ami mellett szinte eltörpül a trónon ülő, hibátlan bőrű férfi, akiből akkora hatalom sugárzik, hogy egyértelműen ő a legfélelmetesebb alak ebben a démoni csendéletben. Gyűrűkkel ékesített kezét felém nyújtja, és dübörgő hang szólal meg a fejemben: AZ ENYÉM VAGY!. Akkora fájdalom önt el, hogy önkéntelenül magam elé kapom a kezem, és csodák csodájára az isteni szózat elnémul. Chara-din (mert ki más ülne a trónon?) elismerően rám mosolyog, és csak annyit mond, hogy: MIND VÁLTOZUNK.

Kezemet ismét magam elé kapom, és ez visszaránt a valóságba, de ahogy két kezemmel próbálom megakadályozni az agyam szétrobbanását, gyűrűs ujjam tüskés kinövéseket, és egy nagyobb, csavart szarvat tapint a fejemen. Chara-dinnak igaza lett, a testemen több helyen is különféle mutációkat tapintok. Belepillantok a gatyámba, de ott minden rendben van. Ennek ellenére riadtan megpróbálom eldobni az átkozott gyűrűt, de úgy néz ki, mintha belenőtt volna a húsomba, bárhogyan is erőlködök, nem tudok tőle megszabadulni. Engem azonban nem abból a fából faragtak, hogy megadjam magamat bárkinek, ezért megfogom a kőkésemet, és egy hangos üvöltéssel egyszerűen levágom a gyűrűsujjamat. Szerencsére a megfelelő kézen lévő megfelelő ujjat vágtam le, de hirtelen egy lila villanással a seb beforr, és a gyűrűvel együtt az ujjam visszakerül a helyére. Próbálom még csavargatni, evaporőr-hájjal kenegetni, de semmi nem segít. Viszont soha nem tapasztalt hatalom önti el a testemet, és érzem, amint a sebeim is beforrnak, ezért kezdek belenyugodni a dologba. Különösen azért, mert érzem, hogy ennek a gyűrűnek a segítségével bármilyen mágiát meg tudok szüntetni, vagy megfordítani, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy még az istenek hatalmával is szembe lehet szállni a segítségével. Eddig én voltam Millefo Kyler, Sheran gyógyítója, de most Chara-din káoszát is magamban hordom. Semmiféle mágia és mágikus lény nem győzhet le engem, a közönséges hordák szörnyeket pedig majd erővel fogom legyűrni. Tegnap még csak egy egyszerű halandó voltam, most már felrúghatom a szabályokat, és istenek végzetévé is válhatok. Holnap a lépteimet kelet felé, a civilizált világ nagy hadszínterei felé veszem majd, mert ki akarok tűnni, csatákat akarok nyerni, mert minden is lehetek, vagy éppen semmi. Mostantól én vagyok Millefo Kyler, a mutáns!